Legalább nekünk szép… folytathatjuk magunkban csendesen.
Az Alföld, az itt élő emberek, falvak, folyók, csalitosok, csordák… Egy varázslatos, különleges világ, melyet a több évtizeddel ezelőtt a művészek szinte háborítatlanságukban örökítettek meg. Azóta sok minden változott…..
Ellátogattunk az alföldi művészet legautentikusabb helyére, a közel százhetven éves szolnoki művésztelepre, ahol a gyökerek erednek. Orömünkre, fiatal kortáts művészek vezettek minket végig és meséltek a múltról és a jelenről. A szolnoki művésztelep, illetve Szolnok jelentősége a képzőművészetben, August von Pettenkopfen osztrák festő nevéhez köthető, aki az 1948-49 es szabadságharc idején, mint hadi-rajzoló járt Magyarországon. 1851-ben járt először Szolnokon, és ettől kezdve újra és újra visszatért. Lenyűgözte a táj az itt élő emberek, hírét vitte Európa szerte, és hozta a külföldi, és magyar festőket is. Az 1870-es évektől neves festők jártak Szolnokra rendszeresen, ettől kezdve szinte töretlen volt a művésztelep működése, az alföldi festészet kiteljesedése, az egyes művész generációk egymást, mellet, egymást váltva, támogatva alkottak itt, folyamatosan biztosítva a megújulást. Egészen a második világháborúig, mely a fizikai pusztítás mellett rendkívül sok kárt okozott a művészeti szellemiségben is. De voltak művészek, akik szinte egész életüket szánták rá, hogy fennmaradjon ez a jellegzetes magyar tájat megörökítő alkotó hely.
Haláláig itt élt és alkotott Chiovini Ferenc, az ide származott észak olasz többgenerációs művészcsalád tagja. Vigyázta és újra építette romjaiból ezt a történelmi és művészeti szempontból kiemelkedő jelentőségű helyet. Ő nevezte a képzőművészetet szemmel vett lélegzetnek.
Alkotói felfogásáról így vallott: „A szépségnek mindig elébe kell menni, egész életünkön keresztül. Ezt csinálom, amikor kimegyek a természetbe, ahol úgy érzem, a végtelenbe látok. Megpróbálom felfogni a környező világ monumentalitását és intimitását. Csak a kettőt érzem teljesnek. Ebből a valóságból merítem képeim témáját, úgy absztrahálok, hogy az emberek ráismerjenek a maguk világára, amelyben élnek. Szinnyei Merse mondta, hogy a festőnek fél lábbal kell állnia, mint a biliárdozónak, amikor a golyót löki. Nekem is ez az alapállásom, amikor a vászon előtt vagyok, erről sosem felejtkezem el.”
Több évtizede ragadott magával ez a csodálatos táj, majd képzőművészeti gyűjtésünk során ez a művészi felfogás, az ennek alapján az erről a világról készült alkotások.
De hogy csöppentünk bele ebbe a világba, hogy ragadott meg egy-egy ezt leíró alkotás? Hogyan jöttek az újabb és újabb művek és váltak konzisztens gyűjteményé? Semmiképp nem előtte megfontolt szándékkal. Ez a művészet transzcendens világa, ahol az egyéni élmények találkoznak a művész ecsetjével megjelenített élmény világgal.
Ahogy Egry mondja, „a látottat tudattá, a tudatot élménnyé kell tenni”
Hogyan történt ez nálunk? Egy pesti lány, aki a nyarakat a Balatonnál töltötte, egy váci fiatalember, aki kenujával nap, mint nap a Duna vizét szelte. Milyen élmények mutatták meg az Alföld egyedi semmihez nem hasonlítható báját, szeretette meg velünk ezt a varázslatot.
Gyűjtői pályánkon pedig az itt alkotó művészek vásznaikon megjelenített élményei találkoznak a mienkkel. Melyek voltak ezek az élmények? Hogy kezdődtek, hogyan sodródtunk egyre beljebb az Alföld vonzásába? Kisiskolásként mindnyájan számtalan Alföld témájú főleg Petőfi verset tanultunk, bele sem gondolva sokszor, miről is írta a költő.
Miklóst Arany János rendkívül képszerű sorai fogták meg a Toldi néhány sorával, melyet egy szavaló versenyen adott elő nagy lelkesedéssel, „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcske nyájak legelésztek rajta…” Ez olyan mókás és plasztikus szép, hogy néha még most is dúdolgatja.
És aztán jöttek a kamaszkori élmények. Vizi úttörőként nomád körülmények között járták végig a tengeri mentőcsónakokkal a Tiszát. Fürödve a csordák mellett, főztek a folyó vizéből,, lapátoltak a partra épült házak között.
Egyetemi előfelvételesként a tíz hónap kötelező katonai szolgálatot az otthontól minél távolabb, Orosházán kellett letölteni. Itt aztán volt lehetőség megismerni az Alföld téli, nyári arcát. A mínusz tizenöt fokos hidegtől a tikkasztóhőségig. De a csodát is megtapasztalta, amikor a pusztai őrségben, a fényszennyezés nélküli csillagos horizont, mint egy sajtfedő ráborult. A vastag őrbundájában ráfeküdt a hóra és csak csodálta ezt a végtelenséget.
Az egyetemi évek alatt találtunk egymásra, családot alapítottunk első közös szerzeményünk egy OTP-re vásárolt csehszlovák túrakenu volt. Ebbe bepakoltuk a két kicsi fiunkat, sátrat, bográcsot és mindent, ami egy vízitúrához kell, és irány a Tisza. Akkoriban indult a vadvízi túrázás mozgalma. Összegyűjtöttük- rábeszéltük barátainkat, így 10-12 család 20.25 gyerekkel vízre szállt. Ez a tíz-tizenöt év adta a családi örömökön kívül az Alfölddel kapcsolatos legmélyebb élményeket. Bejártuk a Tiszát mindkét határtól, eveztünk a Kőrösökön, a folyók menti holtágakban, parton sátorozva kenukkal, kajakokkal. A Túr-bukónál fülünkben csengett Petőfi szava, „ott ahol a kis Túr sietve beléje, mint gyermek anyja kebelébe..”
Fantasztikus világ tárult elénk, a lassú folyású folyók, a homokpadok idilli érintetlen holtágak, ártéri erdők. Felkapaszkodva a gátra, elénk tárult a végtelen pusztaság látványa. A falvakban széles földes utcákon mentek ki reggel és tértek haza este az állatok. A vízparton a delelő csordák, a vízparton sárban dagonyázó konda. Akkor még érintetlen volt a világ, a táj.
Ezeken a túrákon értettük meg Tornyai után szabadon azt a mondást, „A nagy sömminek is van mondanivalója”. Ez a mondanivaló szívünkbe, lelkünkbe vésődött. Gyűjteményünk első darabját egy ilyen túráról hazatérve Mária vette meg egy ügynöktől, egy tiszai tájat ábrázoló akvarellt.
A képzőművészettel való komolyabb elmélyülést kezdetben a tájképekkel való kapcsolat jelentette. A Dunakanyar festészete induláskor meghatározó volt, Zebegényi iskola, Szőnyi István és köre, aztán tanítványai. És itt ért minket a hatalmas meglepetés, a lírai tájképfestészetet művelő és átadó Szőnyi mester tanítványai között ott vannak az alföldi iskolák mesterei, mint Szalay Ferenc, Németh József, Kurucz D István, Baranyó Sándor. Ezen mesterek alkotásaival nem a pesti Galériákban találkoztunk. Vidéki útjainkon jártunkban, – keltünkben jöttek szemben a helyi galériákban, ide a legnagyobb élményt az adta, amikor egy mesterrel való személyes találkozás alkalmával ismertük meg az Alföld csodálatos világának részleteit bemutató műveket.
Felejthetetlenek voltak a látogatások például Szalay Ferencnél, aki a Mártélyi pusztában egy régi malomban élt és alkotott. Az ember életét élmények láncolata alkotja, melyet figyelmesen kisérve megtaláljuk az összefüggést és az iránytűt.
Ezeknek a művészeknek a célja volt a Nagyalföldet megfesteni olyannak, amilyennek ők látták. Művészetükkel céljaikat betöltötték, megelevenítették képeiken a Nagyalföld korabeli tájait, civilizációs szintjét, hangulatát, az ott élő emberek életmódját. Az alföldi festők képei számot adnak egy szűk évszázad művészi törekvéseiről: vágyakról, álmokról, elképzelt valóságról, a hétköznapok poéziséről. Néhány alkotógeneráció nyomhagyásáról a mai kortársművészetben, majdhogynem tapinthatóan érzékeltetve azt, hogy a kultúra folytonos, állandóan változó, szinte élő organizmus. A külvilágra mindig figyelve, de a belsőre koncentrálva a világ ezen szögletében olyan életművek jöttek létre, melyek a nagyon színes európai palettán, egy-egy sajátos színfoltot helyeztek el.
Ezek az alkotások szerves részét képezik a Völgyi- Skonda Gyűjteménynek, melyből válogatást készítve kiállítást rendeztünk. Bemutatásukkal hozzá szeretettünk volna járulni annak az adósságnak a törlesztéséhez, mely szerint az utóbbi időkben ez a varázslatos világ elkerülte azt a fókuszt, mely méltán megérdemel.
Amikor körbesétáltunk a kiállításon figyelmesen nézegetve az alkotásokat felmerültek a múltból azok az élmények, melyek elvezettek minket ezen művészi alkotásokhoz. Ezek a művek már unikális alkotások, egy eltűnőben lévő világ dokumentumaiként.