Még mindig ott van a kút. A kerekes kút. Valamikor zöld volt és ütött-kopott, mostanra átfestették. Mint mindent, csak az emlékeinket nem lehet…Már több mint hetven éve, hogy kicsi gyerekként rácsodálkoztam. Már akkor szerettem volna meghajtani a kerekét, de nem értem fel. Lehet akár száz éves is… bele sem lehet gondolni, hány kéz hajtotta meg több milliószor. Csodálatos ártézi vizet adott, a víz most is ott van, csak elzárva, amióta a vezetékes víz Zamárdira is elérkezett valamikor a hatvanas évekbe. Azóta sem ízlik, lehet, hogy csak nosztalgia.
Úgy, ahogy nosztalgiázok, valahányszor elmegyek mellette. Emlékek tolulnak fel a gondolataimban. Nem csak a vízről, hanem a „kútra járásról”. Mert „addig jár a korsó a kútra…”, ameddig a lány/fiú, aki vitte, szerelembe nem esik.
Nem hiába ugrottunk első szóra, amikor édesanyánk vízért küldött. Mert a kút nem csak a víz, hanem sok szerelem forrása is volt. Igazi találkozó, ismerkedési hely volt, itt futott össze a lányok-fiúk különböző korosztálya.
A víz mellett folyt a trécselés, pletykálkodás, incselkedés, flörtölés. Itt szövögettük a terveket a következő napokra, hetekre, itt beszéltek meg találkákat, akik már jobban összemelegedtek.
De előbb midig a kerék meghajtása volt. Döntő volt, hogy melyik fiú melyik lánynak hajtja meg és hányszor. Meg az is, hogy, a lány elfogadja-e a segítséget, vagy rátartian visszautasítja. Ebben az esetben a továbbiakban kár volt az erőlködés. Mindig egy kérdéssel kezdődött: „Meghajtsam?” Elég volt egy kis biccentés, kacarászással kísért mosoly, ettől kezdve lehet, hogy nem csak a víz indult meg, hanem akár egy életre szóló kapcsolat kezdete is. Se szeri, se száma ezeknek a pároknak, sokan közülük már megőszültek, vagy már nincsenek is közöttünk. Egy híres rock zenész is hajtotta itt a kút kerekét későbbi élete párjának.
A kannák, korsók megteltek vízzel, az idő is gyorsan telt a sok beszélgetéssel, incselkedéssel, otthon meg csak várták-várták a vizet, kellett az ebéd főzéséhez, a szomj oltásához. Mire hazaértünk, gyakran összevont szemöldök, szidás várt. Persze nem volt ez túl komoly, mert édesanyánk is kíváncsi volt a legfrissebb pletykákra, meg persze arra, ki hajtotta meg lányainak a kereket.
Ez volt a mi akkori „közösségi médiánk”, nem kellett feltölteni a kutat, mint az okos telefont, az itt megfordulók elég okosak voltak az itt adódó lehetőségek kezeléséhez, kihasználásához. Rengeteg kreatív ötlet volt a közösségi háló építéséhez. Voltak fiúk, akik már az érkező vonatnál kiszemelték a szemrevaló lányokat, segítettek a csomagjuk cipelésénél, aztán már meg volt cím, a következő találka a kútnál, az esti táncnál, vitorlázásnál…
Nap, mind nap elmegyek a kút mellett, sok-sok ismerős arc régi történetekkel vonul el képzeletemben előttem. Ha ezeket kőtáblákra vésnék, elérnének a Balatonig. Remélem még sokáig áll itt a kút –társait már elbontották – hirdetve, hogy jó víz van alatta és emlékeztetve azokra, akik a kerekét megforgatták.