Az alázat. Ez világlik ki számomra első királyunk minden cselekedetéből, melyről
a reánk maradt dokumentumok,legendák, történetek beszámolnak.
Alázat népe felé, alázat az Isten felé, alázat a rárótt feladatainak teljesítésében.
István nem finnyáskodott, hanem tette, amit tennie kellett. Békét, egységet
hozó kézzel, kereszttel, de ha kellett, karddal, pallossal.
Uralkodásának vezérelvét fiához, Imre herceghez intézett üzeneteiben fogalmazta meg:
„A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.”
Türelmes volt a népéhez, türelem az új hit felvételéhez, türelem az új életmódhoz, a letelepedéshez, az új államformába való beilleszkedéshez.
Türelmet kapott mindenki, aki nehézségek által, de akarattal, jó szándékkal igyekezett alkalmazkodni az új rendhez, az ősi hagyományoktól, életformától való elszakadáshoz.
A lázadókkal szemben azonban eréllyel lépett fel, ha kellett karddal, harccal, testvérháborúval. Nem önös érdekből, nem hatalmi gőgből, hanem a népének e földön való megmaradása, nemzetté válásának érdekében. Ennek fő záloga a kereszténység felvétele volt. A kemény fellépés nem zsarnokságból fakadt, hanem egy határozott, a jövőbe látó uralkodó harca volt a visszahúzó erőkkel szemben. Mindenki megkapta a türelmet, de egy ponton túl nem maradt más, csak a harc.
A pozsonyi csatában is fel kellett emelnie a kardját, hogy a minket körülvevő, ellenséges idegenek ne törhessenek rá népére. Hatalmas győzelmet aratott!
Fiának írt intelmein keresztül üzent az őt követő fiatal korosztályoknak is:
…” fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi.”
Ez az üzenet máig ható. A rendszerváltó-„boomer”-korosztály lassan letűnik a színpadról, a harcban edzettek száma csökken. Velük együtt hiányzik a nélkülözés, a hiánygazdaság, a szabadság korlátozás, végül is a diktatúrák megtapasztalása is. Ezzel együtt csökken a készség az alázatra, mely elengedhetetlen az eredmények megbecsüléséhez, megvédéséhez, az alapokon való tovább építkezéshez. Adjuk át tapasztalatainkat, segítsük, neveljük az utánunk jövőket. Úgy, ahogy nagy királyunk tette fiához intézet intelmeiben. Legyen ebben is példaképünk.
Végezetül az ünnep üzeneteként álljon itt Szent István imája:
„A mélységből kiáltok Hozzád, hallgass meg Uram!
Taníts meg, hogy kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan
kell örülni a megérdemelt könnyben.
Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, s az alázatosság
színtelenségét okosan csillogtassam.
Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni,
s hogyan kell féktelen erővel
egyenesen állni.
Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet,
s alázatosan megadjam magam a léleknek.
Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek.
Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak,
s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak.
Taníts meg lendülni, ha Rád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam.
Ne add meg mindig, amit nagyon kérek.
Taníts bátor lenni, mikor nagyon félek.
Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni.
Ez a kívánságom, ez maradjon végleg, de ha másként szólnék,
nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád,
hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád!”