Hétfő reggel. Zsúfolásig megtelt az országos egészségügyi intézmény recepciója. A várakozók nagy száma, esetenkénti türelmetlensége ellenére is az ügyintézők türelemmel és szakszerű gyorsasággal dolgoznak. Nem hallani egy hangos szót sem, akinek kérdése van, azt udvariasan, sőt inkább kedvesen igazítják útba.
A levegőben szinte tapintható a betegekből áradó szorongás, mondhatni „félelem szag” van. Aki ide belép betegként vagy kísérőként, látogatóként, az vagy már ismeri az utat, amelyet végig kell járnia, vagy még várja az „ítéletet”. Az út viszont mindenképpen gyötrelmes, buktatókkal teli és a cél elérése is bizonytalan. De el kell indulni és végig kell menni rajta. Lehet bukdácsolni, elbizonytalanodik, éjszakánként hánykolódni az ágyban, időnként letérni a megszabott iránytól. Akár egy kicsit leülni, megpihenni. Egyet nem szabad. Abbahagyni, feladni, fehér zászlót mutatni az alattomosan támadó kórnak. Nem lehet sem testben sem lélekben. A lelki megerősödés, folyamatos feltöltődés a legfontosabb.
Az első lépések rendkívül profának. Meg kell találni a megfelelő szakrendelőt, időpontot egyeztetni, aztán ha ez mind meg van, helyben a megfelelő automatán a sorszám húzása.
Egy középkorú hölgy téblábol az automaták körül. Nem ismeri ki magát, hova is kellene kérnie a sorszámot, milyen szakterület az, ami segíteni tud rajta. Már a könnyeivel küszködik tehetetlenségében.
Egy zömök, mackós külsejű biztonsági őr üldögél a berendezések közelében, kicsit unatkozva. Észreveszi a szipogó hölgyet, aki nem igazán mer kérdezni, csak nyomogatja a képernyőt. Bátorítóan fordul hozzá, hogy segítsen eligazodni ebben az automatizált világban. Ez a támogató odafordulás mintha egy képzeletbeli gátat szakítana fel. Az asszony szemében már nem csak egy-egy könnycsepp jelenik, hanem már az arcán is patakzanak a könnyek. És mesél, elmondja búját-baját. Végre valaki odafigyeléssel fordul hozzá, meghallgatja.
Amikor csillapul a panaszáradat, a biztonsági őr gyengéden megsimogatja a hölgy karját és az ablakon át a parkban felfelé vezető sétaútra mutat.
„ Kedves, ha azon az ösvényen végig megy, akkor egy kápolnához ér.Térjen be oda, és amit nekem elsírt bánatában, ismételje meg ott is, csöndben, magányában, kéréseivel, fohászában. Ott fent biztosan lesz, aki meghallgatja. Oda nem kell sorszám és beutaló, időpont. Csak nyílt szív és bizalom. Aztán jöjjön vissza és itt lent is megtaláljuk majd a megoldást.”