Döbbentem olvasom Márai Sándor 1937-ben született útinaplóját, az „Istenek nyomában” című kötetet. Az író Közel-keleti úti élményeit – inkább gondolatait tartalmazza. Nem hiszek a szememnek, amikor az évszámot nézem – több,mint nyolcvan évvel ezelőtt íródott. Ez az írás gyűjtemény egy prófécia, üzenet a mai Európának. Írhatta volna akár egy jó tollú zsurnaliszta is napjainkban Földünk e forrongó térségéről tudósítva…
Mit is ír Márai a napló „Az imádkozó ember” című fejezetében?
„ A legerősebb kép, melyet Keletről elhoz magával az európai utas, az imádkozó ember képe… ami Kelet és Nyugat értékeit kettéválasztja, az imádkozó ember.”
Majd sommásan, a mai korunkra is érvényesen a következőket állapítja meg:
„ A nyugati ember jelképe ma a rohanó ember, ahogy valamikor a könyvet tartó ember volt. A keleti ember jelképe az imádkozó ember.”
„A Nyugat embere elfelejtett imádkozni…” Írja ezt akkor, amikor még Európa előtt voltak a második világégés, a fasizmus, a kommunizmus borzalmai, és ezeknek a generációig ható erkölcsi romboló hatásai.
Az útját folytatva, szemlélődve megáll a jeruzsálemi Omár-mecset közelében lévő szent szikla mellett és egyszer csak rádöbben a következőkre. „… ez az a szikla, melyen emberek százmillióinak… hite felépült; nekünk, nyugatiaknak nincs már ilyen sziklánk, melyen várat építsünk…” Hol van a sziklánk, melyre az európai kereszténység hite épül, hol van a szakrális talapzatunk, mely erkölcsisége a történelmi viharokban is segítette az európai kultúra és társadalom nem csak túlélését, de fejlődését is?
És egy a mai világunkban csontig borzongató megállapítással zárja:
„Ha ebben a mecsetben egyszer elordítják Allah és Mohamed nevét, akkor Európa meg fog tanulni újra imádkozni.” És megtanul???
Mikor Márai ezeket a gondolatokat írta, pont félúton járt a XX. század erkölcs- és értékromboló eseményei között. Az akkori Európa emberének, generációs derékhadának háta mögött volt már a XIX. század második felének „aranykorát” lábbal tipró, lezáró és teljes erkölcsi kiábrándulást hozó „Nagy háború”. Ebbe a generációba a borzalmas élmények beleszorították a szót. Szájukat összeszorítva hagyták nemzedéküket és már felnövekvő utódaikat hamis és csalóka eszmék által újabb borzalmak felé sodorni. A XIX. századi Európa emberének klasszikus Isten hite is átformálódott a lövészárkok borzalmas élményei közepette… Ezen csalódások és kiégések hatására könnyű volt és manapság is könnyű megkérdőjelezni a hit és imádság értelmét és mákonyként, politikai és gazdasági érdekektől vezérelve a „Carpe diem” – „Élj a mának” liberális vezérgondolat jelszavát a zászlóra hímezni.
Az emberiségben kezdetektől bekódolva él a szakralitás, a hit vágya, még ha ezt el is nyomják, lehalkítják tetszetős, hangzatos jelszavak.A kórház kétségbeejtő magányában, a viharba kerülő repülőgépen, de még nyári orkán villámlásai közepette is nemigen találunk olyan embert, akinek a száján nem buggyanna ki „Istenem, segíts!”.
Mi is ez a szakralitás utáni vágy, melyet magunkban hordozunk? Hogyan jelenik meg a mindennapjainkat tükröző kortárs művészetben?
A szakralitás, ez az ősrégi téma a mai modern európai világban a legfontosabbak közé emelendő.
Az apánk, anyánk és ősi hitünkre építkezve mit hordozunk magunkban, hogyan élünk, milyen a viszonyunk ehhez az ősi vágyhoz? És a legfontosabb kérdés: mit adunk át gyermekeinknek?
Kezdetben egypólusú volt az ember látása: csak szent létezett. Aztán a meghasonlottságban kettéhasadt a mindenség, szentre és profánra. A hasadás mintha maga alá akarta volna temetni a szentséget, hogy maradjon csak a profán. De egy spirituális korszakváltás talán megfordíthatja a tendenciát…
Egész Európában, így Magyarországon is roppant erők pusztították és pusztítják napjainkban is e szakrális talapzat elemeit. Nevetség tárgyává, szégyellni valóvá teszik ezeket gyakran úgynevezett mértékadó körök. Ilyen társadalmi környezetben nehéz átadni, még nehezebb átélni a hit élményét, nehezen érvényesül megtartó és összekovácsoló ereje. Mindaz, ami a szakrális talapzatot jelenti, ki van téve a pusztulásnak. És ha ez a talapzat elpusztul, akkor mi segít tovább az európai kultúra megmaradásának az erősödő történelmi viharokban és az idegen kultúrák fenyegető nyomásában?
A rendszerváltó politikai elitnek szent fogadalmat kellett volna tennie, hogy helyreállítják ezt a szakrális talapzatot. Sajnos ez intézményesen nem történt meg, különböző okok miatt. – Így ez a helyzet napjainkig csak rosszabbodott szerte Európában, mint Márai idején, és 1937-hez mérten is.
Mára már az európai ember nem csak „rohanó” – de leginkább valós célok nélkül rohanó, gyakran mocsaras talajon tévelygővé lett.
Ezeket a bizonytalanságokat, tévelygéseket tükrözik gyakran a kortárs művészek alkotásai is. Így kézenfekvő a kérdés:
Ebben az iránytűt vesztett európai világban kortárs képzőművészeten belül hogyan lehet szakrális művészetről beszélni?
A kortárs művészeten belül csak nagyon tágan értelmezhető a szakrális művészet fogalma. Míg évszázadokkal korábban még világos volt, addig ma már nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a kortárs műalkotások közül mi tekinthető szakrálisnak vagy profánnak. A jelenkorban már nem tekinthetjük kizárólag a templomi művészetet szakrálisnak.
Több, a kérdéssel foglalkozó képzőművész szerint egy műalkotás akkor szakrális, ha sugározza a szentség erejét és az emelkedettséget, ha magunkba fordulásra, töprengésre és megtisztulásra késztet. Tulajdonképpen ezek minden igazi műalkotás ismérvei, tehát tágabban értelmezve szükségszerű, hogy minden jó mű szakrális legyen. Az alkotó szempontjából már persze kérdéses, hogy egy ilyen mű megalkotásához elegendő-e csupán az áhítat. Ha a művész őszintén, Isten felé fordulva, imádság gyanánt dolgozik – és a mű kvalitásában is megfelelő –, akkor remélhető, hogy a szakrálisra való utalás is benne van a kész alkotásban, olyannyira, hogy az a későbbiekben a néző számára is érzékelhető.
A befogadó néző részéről pedig szintén felmerül a mű minőségének a kérdése. A művészettörténetből tudjuk, hogy számos közismerten nem hívő művész olyan nagyszerű művet alkotott – akár templomban is –, ami a néző (sőt a hívő néző) számára azóta is szakrális műként funkcionál. A huszadik század végére a művész kidolgozza saját vizuális nyelvezetét és jelképrendszerét, majd abban alkot. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a nézőt a művel való első találkozás megragadja-e. Azaz érez-e kisugárzást az alkotásból vagy sem. Ha igen, akkor remélhető, hogy hosszabb időre „fogva tartja” a kép. Ennek a csendes szemlélődésnek a gyümölcse azután a mű spirituális terébe való belépés. Ami ezzel egy időben még megtörténhet, az már valóságos csoda: a kép ablakot nyithat a transzcendensre. Bindes Ferenc soproni plébános szavai szerint „ilyenkor Isten ragyogásában napfürdőzhetünk”.
A kortárs képzőművészetben a szakralitás az esetek többségében nem csupán bibliai jelenetek konkrét leképezésével jelenik meg. Sokkal inkább meditatív, elmélkedésre ösztönző művekre gondoljunk. Ezek az alkotások belső csendet teremtenek. Egyúttal lehetőséget nyújtanak a nézőnek arra, hogy imádságban dialógust tudjon a Teremtővel megélni.
A művészek gyakran eltávolodnak a reális ábrázolásától egy belső látás felé és a belső vízió képeit jelenítik meg. Ez maga a mű, amelyben a nézők is önmagukra találhatnak.
Az elmúlt közel harminc évben gyűjteményünk építése során nagyon sok kiváló tehetségű képzőművésszel ismerkedhettünk meg, többekkel bizalmas baráti viszonyt alakítottunk ki. Beszélgetéseink során gyakran felmerült a polémia a hitről, a szakralitásról és a profánról, de leginkább az ábrázolás eszköz rendszeréről. A kortársművészek önmaguk is küzdenek a bennük rejlő, génjeikben hordozott szakralitás utáni vággyal és a kulturális körökben rendkívül erős profán ideológiával. Mint művészek, az átlagembernél sokszorosan érzékenyebbek az „égi jelre”, a sugallatokra – melyet gyakran csak ihletnek nevezünk. A gondolat, az áhítat megvan – de milyen eszközökhöz nyúljanak az ábrázolás során?
Ez sok izgalmas, gyakran akár tévelygést jelentő kísérletezésen keresztül vezet a minőségi alkotáshoz. És ez igaz mind a figurális, mind pedig a non-figurális alkotásokra egyaránt. A képzőművészek e művek alkotásánál a legfőbb problémát a gondolat korszerű, a mai világ emberéhez szóló ábrázolás technikájában látták. Reményeink szerint sokszor a beszélgetések hatására csodálatos, a transzcendensre ablakot nyitó művek születtek.
Az emberekben rejlő szakralitás ahhoz a finom intuícióhoz vezet, amellyel megérzik, hogy mi sugárzik ki az adott alkotásból. Hisszük, hogy a szép és jó összetartozásának felismerése újra elvezethet az imádsághoz. Az igazi minőséget hordozó képzőművészeti alkotások ebben segítenek a vizualitás erejével. Megtaníthatják az európai embert ismét imádkozni!