Nyáron egy kosárra dobásról készült fényképpel kezdődött. Remek szögben kapta el a fotó a tizenhárom éves Mika unokánk mozdulatát. A srác felsóhajtott, „de jó lenne ezt festményen látni…” Örömmel teli csodálkozás töltött el minket, ugyan a gyűjteményünk között nő fel, sokszor eljön egy-egy kiállításra, már lapozgatja albumainkat, de ilyen nyíltan sosem fejezte ki vágyát egy eredeti alkotás irányába. Megmutattuk a képet Weiler Péter művész barátunknak, akiben elindult a gondolat. Átfogalmazta és korszerű, giclée nyomat technikával elkészítette a műalkotást. Ez lett Mika karácsonyi ajándéka, boldogan helyezte fel szobájának falára. „Ilyet biztosan nem kapott senki a barátaim között!”- mondta büszkén. Ez a kép bizonyítja, hogy van átmenet az on-line világ nyújtotta élmények és a valós élet kínálta szépségek között. Az alkotó az ábrázolás módjával és az alkalmazott technikával abba a térbe helyezte a szemlélőt, mely hasonlít ahhoz, mikor megállítunk egy video klippet a youtube-on.
Lehet, hogy ez a kép lesz a jövőbeni gyűjteményének első darabja? Régóta reménykedünk, hogy lesz folytatása gyűjteményünk gondozásának, bővítésének. Annak a több évtizedes léleképítő tevékenységnek, mely oly sok örömet hozott családunk életében.
Sokat gondolkozunk és beszélgetünk műgyűjtő barátainkkal, galériákat vezető ismerőseinkkel, megszakad-e, vagy tovább folytatódik a műgyűjtők generációs lánca? Tovább terjed-e az új generációkra – a harmincasokra, negyvenesekre, vagy akár a legfiatalabbakra– ez az életet betöltő szenvedély? És ha igen, milyen alkotások, milyen trendek inspirálják az új nemzedéket? A befektetési megfontolásokon túl mi az, ami az érzelmeikre hatva eljuttatja őket is a birtoklási vágyhoz, a gyűjtővé váláshoz., de leginkább az eredeti műalkotások közötti élethez. Rádöbbennek-e arra, hogy aki műtárgyat vesz, az boldogságot vesz. Az egyre táguló világban „global shopperek” lesznek-e, vagy inkább megérinti őket a hazai kortársművészet?
A kérdésre adott válaszokat a mi, személyes történetünkben kerestük először. Miben gyökeredzik bennünk a művészet iránti szeretet és a gyűjtési szenvedély? Én a „fertőzöttségemet” nagymamámtól kaptam, akit a Temesvárról való menekülésük közepette antik óragyűjteményétől és régiségeitől a nélkülözésektől terhelt évek megfosztottak, de a művészetek és a valódi értékek iránti vonzalmát elbeszéléseivel átadta nekem. Régiség boltokban tett kirándulásaira kicsi koromtól kezdve magával vitt. Hogy mi lett a gyűjtés útján elindító első darab? Egy antik szalvétagyűrű, melyet a tizedik születésnapomra kaptam tőle. Ennek testvérei aztán évtizedek múltán az Ecseri úti régiség piacon találtak rám… Férjem, Miklós gyermekkori polgári otthonukban festmények, porcelánok között nőtt fel. Ágyából a szemben lévő falon lévő Mednyánszky rajzra nézett nap mind nap, a másik oldalon egy szép antik kredencen Zsolnay tárgyak álltak. Mind-mind a nagyapa jóvoltából kerültek otthonukba, őt is ez fertőzte meg. Ezek a tárgyak mind elvándoroltak a családból a négy gyerek felnevelését finanszírozandó… Néhányat sikerült felkutatnunk és visszavásárolni.
A galéria tulajdonosok az elmúlt húsz év tapasztalataira visszatekintve azt látják, hogy a nagy gyűjtemények örökösei, a nagy gyűjtők utódai csak igen ritkán válnak maguk is gyűjtőkké. Hogy miért? Még nem találták meg a választ arra, hogy ebben a körben miért szakad meg a generációs lánc. „A negyvenes korosztály először, mint vásárló jelenik meg, a harmincasok kezdetben inkább csak nagyon nyitott érdeklődők. Hogy kiből lesz gyűjtő? Ezt majd a művekkel való együttélés dönti el!”- válaszolják az új kör kialakulására vonatkozó kérdésemre. Hozzá teszik még, hogy ez nem elsősorban pénzkérdés annak az értelmiségi, vállalkozói körnek, aki megfordul a galériákban. Nemzetközileg is az látszik, hogy a műgyűjtés legnagyobb motivációja a szenvedély, mely a vásárlással, az eredeti művek birtoklásával kezdődhet!
Idehaza nagyon elterjedt a fiatalabb korosztály között a „gyors élmény” felé fordulás. A carpe diem szemlélet ellen nehéz dolgozni.– jegyzi meg kissé keserűen egy galéria tulajdonos, aki személyesen is rendszeresen tart iskolásoknak múzeumpedagógiai foglakozásokat. Megpróbál legalább javítani az arányokon… A heti egy rajzóra nem elegendő a serdülők érdeklődésének felkeltésére.
A pepecselő, fontolgató gyűjtő eltűnt – az esemény, a találkozás, az élmény dönt!
Az új vásárlók, már-már gyűjtők jellemzően a negyvenesek köréből érkeznek. Felkészülten, az interneten tájékozódva jönnek, igénylik a beszélgetést, de nem a befolyásolást – szubjektíven és gyorsan döntenek, tapasztalják a műkereskedők. Az vásárlóvá, gyűjtővé váláshoz szükséges, hogy a galéria életérzést adjon, ezt a művek kreatív prezentálásával érheti el leginkább, emelik ki a kortárs műkereskedelem egyik fontos siker faktorát. „Valakit egyszer meglátsz, nézd meg újra és újra, hogy biztos legyél benne, tényleg szükséged van-e a munkájára!”, hívják fel az érdeklődők figyelmét arra, hogy csak akkor vásároljanak, ha elindul egy érzelmi híd a műtárgy és a vásárló között.
A műtárgy piac azt mutatja, hogy a kortárs képzőművészet vásárlói, gyűjtői köréből szinte teljesen hiányoznak az úgynevezett „kőgazdagok”, a milliárdos vagyonnal rendelkezők. Rendkívül fontos volna bevonásuk, megfertőzésük ezzel a csodálatos szenvedéllyel. Ha az ő életformájuknak is részéve válna az eredeti kortárs művek vásárlása, a mecenatúra, a minőségi kultúra rendszeres fogyasztása, akkor az sokat lendítene példaformáló erejével a hazai kortárs képzőművészeti piac megerősítésén. Ezt, a Nyugat-Európában ebben a társadalmi rétegben szinte természetes, már-már elvárt magatartást is lehetne importálni…
De legfontosabb a generációk által felépített értékekre épülő lánc folytatásához, hogy a fiatalok már korán találkozzanak a képzőművészet nyújtotta élményekkel. Legyenek körülöttük példaképek, akik át tudják adni azt az életérzést, mely számukra a képzőművészet élvezete nyújt. Legyenek korszerű, a digitalizált világba illeszkedő technikával, ábrázolásmóddal készülő alkotások, melyek értelmezhető módon tárják a fiatalok elé az őket körül vevő világot.