Elment a Gina. Tizenéves kiskamaszként, míg mások halomra gyűjtötték a sármosabbnál sármosabb színészek fényképeit, addig én csak ezért a számomra istennőnek tartott művésznőért rajongtam. Hozzá akartam hasonlítani, olyan szerettem volna lenni, mint ő. Persze sem akkor (nyakigláb sovány kamaszlány), sem később (nem írom le a méreteimet) nem sikerült. Amikor anyukám elvitt a fodrászához, hogy kicsit nőiessé tegye loboncos sörényemet, a hölgy megkérdezte, milyen frizurát szeretnék, akkor én azt suttogtam: „olyan ginásat…”! Kinevettek, máig fáj, mert én komolyan gondoltam. Mai szemmel megértem a kicsit sem gúnyos derültségüket, de én annyira szerettem volna csak egy kicsit hasonlítani rá. Akkor abba hagytam az azutáni sóvárgást, azt, hogy a külsejével, csodás megjelenésével foglalkozzam. Egyre inkább azok az alkotások felé fordultam, amelyekben briliáns alakításokat láthattunk tőle.
Persze akkor már én is kicsit idősebb lettem, és a filmek is kezdtek lassan becsordogálni a magyar mozikba . Az első a Királylány a feleségem volt. Körülbelül hússzor láttam, vagy még többször? Aztán ahogy nyílt nálunk is vasfüggöny, egyre több filmet láthattam, egyre jobban követhettem az általa megtestesített személyiségek alakulását. Szókimondó és őszinte volt. Nem csak a szerepeiben, a filmvásznon, hanem az életben is. Aztán akkor is, amikor tudta, mikor kell a rivalda fényköréből kilépni és a riportkészítésnek, fotózásnak, érdekes emberek bemutatása felé fordult. Megőrizte belülről áradó ragyogását mindvégig. Remélem, lesznek még Ginák…