Elmennek az utolsó „Mohikánok” a világpolitika színpadáról. Ezek a nagyformátumú, felelősségteljes politikusok, olyanok, mint a száz évet megélt Henry Kissinger, aki csak a minap lépett le az életünket jelentő és meghatározó „deszkákról”. Azok közül való volt, aki átélte és harcolt a második világégésben. Kohl kancellár az 1998-ban mondott búcsúbeszédében saját hátterével kapcsolatban azt húzta alá, hogy ő volt az utolsó német vezető, aki átélte a második világháborút és megtapasztalta szörnyűségeit. Kohl Európában, Kissinger az Egyesült Államokban. Az ők és a hozzájuk hasonló nagyformátumú politikusok személyes megtapasztalásai a háborúk és az üldöztetések borzalmairól, alapvetően befolyásolták politikai alapállásukat és sokban hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt hetven évben eddig nem robbant ki világméretű háborús konfliktus. Kissinger szinte az élete utolsó szakaszáig megtett mindent, hogy a nagyhatalmak között megmaradjanak a kapcsolatok, a tárgyalások, még száz évesen is ellátogatott Kínába.
Csak nemrég fejeztem be Nógrádi György „Kissinger szerint a világ” című könyvét, melyben a szerző a politikus műveinek feldolgozásán keresztül mutatja be annak munkásságát és szerepét közel hatvanöt év politika- történelmi időszakában. Lenyűgöző időutazásban volt részem, hiszen felelevenedtek az eszmélő kamaszkoromtól szinte a mai napig a világ rengeteg konfliktusa és annak megoldása vagy eszkalációja. A mindennapok emberében a szorongások és félelmek, majd az azokat időszakosan felváltó megkönnyebbülések, boldog békés évek. Én hét éves koromtól az 1956-ban átélt események hatására pacifista lettem….
Kissinger még aktív életet élt, cikkeket írt, amikor október 6-án Izraelt terrortámadás érte. Pontosan ötven évre az 1973-ban kirobbant Jom Kippuri egyiptomi-izraeli háború évfordulóján. Fellapozva és ismét elolvasva azt a fejezetet, mely az akkori történések sodrában mutatja be a szerző Kissinger szerepet, hirtelen azt kívántam, bárcsak ma is ő lenne a karmester ebben a mai pattanásig feszült, már-már megoldhatatlannak tűnő helyzet kezelésében. Fáradhatatlanul repkedett a térség országai és a nagyhatalmak között, három hét alatt véget ért a háború úgy, hogy az USA is elérte céljait. Izraelt úgy védte meg, hogy számos arab államot, köztük az addig ellenséges Egyiptomot is megnyerte magának, a szovjet pozíció pedig jelentősen meggyengült a térségben.
Politikája tendenciájában tükrözte George Washington üzenetét, melyet az 1796-os búcsúbeszédében fogalmazott az Egyesült Államok számára: „Se megrögzött ellenszenvet, se érzelmes ragaszkodást ne mutassanak semmilyen nemzet iránt, és semmilyen idegen hatalommal ne lépjenek állandó szövetségre.”
Úgy tűnik, mintha a világ jelenlegi tűzfészkeit nem oltani inkább szítani igyekezne a hatalmon lévő politikai elit. Pedig ha ezek a tüzek egyesülnek, hatalmas világégés lehet belőle. Hol vannak a nagyformátumú, a világ sorsáért felelősséget vállaló politikus utódok?