A szappanos deszka igen csúszós valami. A baj igazán akkor következik be, ha ezt nem látjuk előre. Vagy azért, mert figyelmetlenek voltunk, vagy elterelték a figyelmünket, esetleg szép színes ajándékcsomagolásba helyezték a lábunk elé. Mindegy is. Ha rálépünk, akkor óhatatlanul hanyatt vagy orra esünk. Van, aki ezután már nem igazán tud felállni. Jó esetben az esés utána fel tudunk tápászkodni, sérüléseinket ápolgatva még kármentesíteni is tudunk. Persze az esés után semmi sem lesz már ugyanaz, még ha a közvetlen károkat el is tudjuk hárítani, lelkünkben és a környezetünkben maradandó sérülések keletkeznek. Leginkább a bizalom rendül meg. Legelőször is magunkban, ítélőképességünkben, társainkban, segítőinkben, gyakran vélt vagy valós barátainkban, akar családtagjainkban, helyzettől függően.
Az élet számos területe, magánéletünk és karrier utunk egyaránt számos szappanos deszkát rejthet, de a pályánk során próbálunk figyelni arra, hogy ne lépjünk olyan “mezőre”, ahol ezek lehetnek. A gond akkor van, ha ilyenekkel van kirakva az utunk vagy a partvonalon készenlétben állnak ezek a sikamlós eszközök, melyeket akaratlanul vagy szándékosan alánk löknek. Lehet, hogy csak pont ott hevernek, de mi figyelmen kívül hagyjuk őket.
Ezek a szappanos deszkák kockázatos helyzeteket rejtenek. Tisztában kell lennünk annak az útnak, ahol lépkedünk, a lehetséges kockázataival. Fel kell rájuk készülni, mert akkor megszólal majd a vészcsengő a fejünkben, ha sikamlós terep van a láthatáron. Ilyenkor meg kell állni, csak a helyzet elemzése után szabad tovább lépkedni. A döntés a miénk. Hallgatunk-e a vészjelzésre, figyelembe vesszük-e az elemzés eredményét, vagy nyargalunk tovább. Miért is viselkedhetünk így? A rutinba vetett túlzott bizalom, túlterheltség, a környezetünk jó szándékú vagy tudatos félrevezetése, vagy az „ajándékcsomagolás”?
Nem árt a jó szándékú segítőink figyelmeztetésére hallgatni. Banki felsővezetőként mellettem állt hűséges asszisztensem, aki cerberusként őrzött és tartott vissza attól, hogy késő péntek délutánokon fáradtan, gyakran ingerülten e-maileket válaszoljak meg vagy írjak alá sebtében elém tett dokumentumokat. Egyszer korábban ment haza. És jött a szappanos deszka, egy bizalmi kollégám által elém tett hitelkérelem formájában. Rendben van, sürgős, stb. nyugtatott. Fáradt voltam és kikapcsoltam fejemben a vészcsengőt. Aláírtam. A hétvégém azzal telt, hogy átpörgettem az esetet százszor a fejemben, nem sokat aludtam. Hétfőn kora reggel berohantam a bankba, még meg tudtam akasztani az ügyletet. De megcsúsztam. A kárt el tudtam hárítani, de a bizalmam megingott a környezetemben és persze magamban is, hogy hagytam magam „megdumálni”.
A tanulság egy életre megmaradt. Nincs félrenézés, nincs rutin döntés, a vészcsengő kikapcsolása. Ahogy az egyetemen öreg professzorom tanította annak idején: kétszer mérünk, mielőtt egyszer vágunk. Még így is rejthet gyakran az út eltakart, kikerülhetetlen szappanos deszkát.