Meghívó
Az „Égi jel” c. kortárs képzőművészeti kiállítás megnyitójára.
A kiállítás a szakralitás megjelenését mutatja be a kortárs képzőművészetben.
Nánási40 Galéria
(Budapest III. Nánási út 40/B)
2025.január 22. 17 óra
A kiállítás megtekinthető 2025.február 22-ig
(a megnyitót követően bejelentkezés alapján +36309536059)
Kiállító művészek: Aknay János,Balogh László,Benkő Viktor,Bráda Tibor,Bukta Imre,
Deim Pál,Galambos Tamás,Ganczaug Miklós,Gerzson Pál,Kárpáti Tamás,Kiss Márta,
Lukács Tibor,Somogyi Győző,Szemadám György,Szentgyörgyi József,Újváry Lajos
A kiállítást megnyitja: Takács Gábor művészettörténész
A kortárs művészeten belül hogyan lehet szakrális művészetről beszélni?
A kortárs művészeten belül csak nagyon tágan értelmezhető a szakrális művészet fogalma. Míg évszázadokkal korábban még világos volt, addig ma már nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a kortárs műalkotások közül mi tekinthető szakrálisnak vagy profánnak. A jelenkorban már nem tekinthetjük kizárólag a templomi művészetet szakrálisnak.
Több a kérdéssel foglalkozó képzőművész szerint egy műalkotás akkor szakrális, ha sugározza a szentség erejét és az emelkedettséget, ha magunkba fordulásra, töprengésre és megtisztulásra késztet. Tulajdonképpen ezek minden igazi műalkotás ismérvei, tehát tágabban értelmezve szükségszerű, hogy minden jó mű szakrális legyen. Az alkotó szempontjából már persze kérdéses, hogy egy ilyen mű megalkotásához elegendő-e csupán az áhítat. Ha a művész őszintén, Isten felé fordulva, imádság gyanánt dolgozik – és a mű kvalitásában is megfelelő –, akkor remélhető, hogy a szakrálisra való utalás is benne van a kész alkotásban, olyannyira, hogy az a későbbiekben a néző számára is érzékelhető.
A befogadó néző részéről pedig szintén felmerül a mű minőségének a kérdése. A művészettörténetből tudjuk, hogy számos közismerten nem hívő művész olyan nagyszerű művet alkotott – akár templomban is –, ami a néző (sőt a hívő néző) számára azóta is szakrális műként funkcionál. A huszadik század végére a művész kidolgozza saját vizuális nyelvezetét és jelképrendszerét, majd abban alkot. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a nézőt a művel való első találkozás megragadja-e. Azaz érez-e kisugárzást az alkotásból vagy sem. Ha igen, akkor remélhető, hogy hosszabb időre „fogva tartja” a kép. Ennek a csendes szemlélődésnek a gyümölcse azután a mű spirituális terébe való belépés. Ami ezzel egyidőben még megtörténhet, az már valóságos csoda: a kép ablakot nyithat a transzcendensre. Bindes Ferenc soproni plébános szavai szerint „ilyenkor Isten ragyogásában napfürdőzhetünk”.
A kortárs képzőművészetben a szakralitás az esetek többségében nem csupán bibliai jelenetek konkrét leképezésével jelenik meg. Sokkal .inkább meditatív, elmélkedésre ösztönző művekre gondoljunk. Ezek az alkotások belső csendet teremtenek. Egyúttal lehetőséget nyújtanak a nézőnek arra, hogy imádságban dialógust tudjon a Teremtővel megélni.
A művészek gyakran eltávolodunk a reális ábrázolásától egy belső látás felé és a belső vízió képeit jelenítik meg. Ez maga a mű, amelyben a nézők is önmagukra találhatnak
Az elmúlt több, mint húsz évben gyűjteményünk építése során nagyon sok kiváló tehetségű képzőművésszel ismerkedhettünk meg, többekkel bizalmas baráti viszonyt alakítottunk ki. Beszélgetéseink során gyakran felmerült a polémia a hitről, a szakralitásról és a profánról, de leginkább az ábrázolás eszköz rendszeréről. Reményeink szerint sokszor a beszélgetések hatására csodálatos, a transzcendesre ablakot nyitó művek születtek.
Az emberekben rejlő szakralitás arra a finom intuícióra vezet, amellyel megérzi, hogy mi sugárzik ki az adott alkotásból. Ez az intuíció vezérelt minket is a művek kiválasztásában, melyeket most a közönség elé tárunk.