Születésnapom előestéjén néztük meg a Vígszínházban Mary Chase groteszk vígjátékát, melyben bájosan téblábol az amerikai középosztály idősödő, a családjában is elmagányosodó Elwood bácsija, akit Rudolf Péter empatikus alakításában már az előadás kezdetén szívembe zártam. Elwood bácsi jön-megy, mindenkihez kedves, udvarias, mindenkit meginvitál magához- sugárzik belőle az elfogadás iránti vágy. Megtalálja magányának ellenszerét egy társban, egy csaknem két méter magas, nagy fehér nyúlban, akit Harveynak hívnak. Ez a Harvey, Elwood bácsi legjobb barátja, egyesek szerint nem is létezik, csak az ő fejében. Ahogy pereg a játék, nem csak a darabban szereplők, de mi néző is egyre inkább „látjuk” és megkedveljük, mikor eltűnik, aggódunk érte, hiányzik, szinte üresé válik a színpad.
Úgy érezzük, az életünk előrehaladtával pedig egyre inkább, hogy néha nekünk is milyen jól jönne egy olyan igazi barát, mint Harvey, aki segítene elviselni a magányt, a csalódásokat, vagyis ezt a felbolydult, elidegenedett, virtualizálódott világot.
Hazafelé tartva, elgondolkodtam és bevillant egy gyerekkori emlék. Talán azért, mert másnap volt a születésnapom. „Nekem is volt úgy 5-7 éves koromban egy ilyen „barátom”!” Nem egy nyúl, hanem egy víziló bébi. Akkoriban született az állatkertben, édesapám, a nagy mesélő rengeteg történetet adott elő róla esténként. Nem tudtunk elmenni hozzá személyesen megnézni, mert négyen voltunk testvérek és nem tellett a belépőkre. Én voltam a legkisebb, nagy korkülönbséggel a sorban, így nem igen volt otthon kivel játszanom. Óvodába nem jártam, így a szoba egy zárt kis sarkában alakítottam ki saját kis világomat, itt játszadoztam bábúimmal. Ide hoztam be az új kis barátomat, a víziló bébit, a „Vizit” – mert így hívtam. Bemutattam a babáimnak, beszélgettünk, felelevenítettük és tovább játszottuk, éltük az édesapámtól hallott történeteket. Viziben csodálatos partnerre leltem, szárnyalt a fantáziám, sosem éreztem ettől kezdve egyedül magam.
1956 november 4-én érkezett el a hetedik születésnapom.
Aznap reggel senki sem foglalkozott velem, édesanyám izgatott, félelemmel teli hangjára ébredtem. „Bejöttek az oroszok!” – kiáltotta. Nem sokat értettem ebből, de a félelem belém költözött. Mivel a harcok középpontjában laktunk, hamar le kellet mennünk az óvóhelyre. Mindenki pakolta e legszükségesebb holmiját, én Vizit vittem magammal. Vele beszélgettem, neki suttogtam el rettegéseimet, ő vigasztalt, ő vidított fel. Ez olyan jól sikerült, hogy a házbeli gyerekek körém gyűltek, belőlem merítettek bátorságot és így játszadozva vészeltük át ezeket a szomorú napokat.
Ide érkezve emlékeim felidézésében, Elwood bácsi darabbéli szavai jutnak eszembe:
„Üldögélünk a kocsmákban. Iszunk egyet-kettőt.
Egyszer csak észrevesz valaki, előbb itt, aztán ott, odabólintanak, ránk mosolyognak, mintha azt mondanák: „Nem ismerjük magát, Mister, de rá van írva magára, hogy rendes gyerek”. Az élet napsütéses percei ezek: összenézünk Harvey-vel és melegség önti el a szívünket.”