A legtöbb kereskedelmi galéria a top 100-200 műgyűjtőt célozza meg, pedig az igazi potenciál a fizetőképes széles rétegekben, a középosztályban van.
A kortárs képzőművészek bemutatására fókuszálva célul kellene tűzni, hogy „menővé” váljon a kortárs alkotások vásárlása, velük való együttélés. Ez hosszú távon nem csak, hogy jó befektetés, de mindenképpen egy kultúrmissziót is jelent.
A rendszer-változtatás előtt az akkori Képcsarnok Vállalat a Művészeti alapba a kortárs művészek által kötelezően beadott alkotásokat, melyek többsége nívós munka volt, galéria hálózatán, valamint ügynökei által az ország távolabbi pontjaira is eljuttatva a legkülönbözőbb helyszíneken – irodaházakban, kultúrotthonokban, stb.- értékesítette. Az emberek a Képcsarnok boltjaiban gyakran egy otthon enteriőrjébe illesztve találkozhattak odaillő műtárgyakkal, így hamar el tudták képzelni azokat saját, otthoni környezetükben is. Mód volt részletre történő vásárlásra is.
A legtöbb ember a képzőművészet irányába tett bizonytalan lépéseinél több ponton elakadhat. A galériák általában csak korlátozott számú művészt reprezentálnak, az idelátogatók egy-egy szűk résen át tekinthetnek bele ebbe világba. Amit ott látnak, nem biztos, hogy elnyeri tetszésüket, bizonytalanná válnak, gyakran még kérdezni sem mernek. Az esetleges vételi kényszertől is megriadnak. Olyan biztonságos bemutató és értékesítésre is alkalmas terekre van szükség, ahol az érdeklődök szabadon barangolhatnak. Ha megtetszik valami, segítséget kapnak akár még digitális applikációk segítségével is. Kik reprezentálhatják a célpiacot? Elsősorban az a már néhány tízezerre tehető pár, akiknek közös jövedelme havonta eléri a hét-nyolcszázezer forintot, így lehetőségük van ötven-hatvan ezer forintot esetenként arra a „boldogságra” költeni, ami egy- egy műalkotással való együttélés jelenti. Ez nem jelent nagy anyagi kockázatot, mert ha csalódnának, ezen az áron mindig eladhatóak ezek a művek. Ha megtartják, még annak az esélye is megvan, hogy mondjuk tíz év múlva tíz-hússzorosát fogja érni.
A hazai közönséget és a fiatal képzőművészeket egyaránt edukálni kell, a látogatókat a minőségi alkotások felismerésére, a művészeket a korrekt szerződéses keretek között a realitást –ismertségüket, tapasztalatukat, képzettségüket – tükröző árak meghatározására.
A jelenleg néhány százmilliós képzőművészeti piacot keresleti oldalról bővíteni szükséges. Magán, vásárlási tőkeinjekcióra van szükség a fellendítéshez. Ezt nem lehet várni a száz-kétszáz műgyűjtőtől, ehhez szélesebb, fizetőképes kört kell „rajongóvá” és így vásárlóvá tenni. Piaci alapon kell működnie a kortárs képzőművészeti piacnak is, csak így erősödhet meg és akkor nem lesz oly sok tehetséges pályaelhagyó a fiatal a művészek között.