Négy gyermek bolyongott a kolumbiai őserdőben negyven napig. Küzdöttek az életben maradásért, a túlélésért. A kis csapat vezére egy tizenhárom éves tinédzser lány volt, aki a nem csak a tizenegy hónapos testvérkéjét cipelte és táplálta, hanem terelgette, bátorította a másik két fiatalabbat is.
Mindenki csodáról beszél, hogy életben maradtak. De a csodánál, amit inkább a mindenható gondoskodó támogatásának neveznék, sokkal több kellett a túléléshez.
Talán az ember alkalmazkodóképessége a legnagyobb a Földön élő fajok közül. Elég csak az északi sarki eszkimókra, a sivatagi beduinokra, a szavannákon élő busmanokra (…) gondolni. Bámulatos, ahogy az emberek bárhol képesek megélni, életben maradni!
A túlélés az életben maradás művészete. A mentális hozzáállás éppolyan fontos, mint a fizikai erőnlét és a tudás.
Nagy bajba kerültek ezek a gyermekek…Nos, nem ők voltak az elsők és biztosan nem is az utolsók ilyen helyzetben. Az, hogy kijutnak-e élve, az nagymértékben tőlük függött: a viselkedésüktől és a cselekedeteiktől, attól, amit korábban nevelőiktől, környezetüktől tanultak. Emlékeztek arra, mi a legfontosabb: VÉDELEM, MEGMENTÉS, VÍZ, ÉTEL. Ezek az alapvető dolgok, amik a túléléshez szükségesek.
A lezuhant repülőgép roncsai között négy napig haldokló édesanyjuk adta meg nekik azt a mentális lökést, mely elindította őket: „Maradjatok élve, induljatok el, emlékezzetek a tanultakra, vigyázzatok egymásra, megmentenek benneteket…” ilyen és hasonló szavak hangozhattak el. Ezek a gyermekek olyan őslakos közösségből származnak, mely birtokában van, őrzi és a fiatalabb generációknak továbbadja azt a tudást, mely a természettel való szimbiózishoz, annak erőforrásainak felhasználásához, az élethez és a túléléshez szükséges. Igazi közösségben nőttek fel, melyben alapvetés az egymásról való gondoskodás, a kisebbek, az elesettek ápolása. A tizenhárom éves tinédzser nem rózsaszín leányszobában, a széltől is óvva, munkától megkímélve nőhetett fel, hanem felkészítették az élethez szükséges legfontosabb dolgokra, megtanították a gondoskodásra, a társaival, testvéreivel való törődésre.
Ez a tudás, ez a tapasztalat segítette őket az élelem, a víz megszerzésében, a veszélyek elhárításában. De talán az egyik legfontosabb volt a bizalom. A bizalom, hogy bíztak és hittek abban, hogy nem hagyják őket cserben, keresik őket, értük jönnek a megmentők.
Ez a mentőakció nem rutin feladat volt, nem lehetett volna sikeres rutin feladatokra felkészített mentő csapatokkal, akik bizonyos idő után a túlélési esélyeket számítgatva, latolgatva felhagynak a kutatással. A kutatásban azok az őslakosok is nagy számban részt vettek, akik ismerték a gyermekek tudását, viselkedését, a természeti adottságokat, akik más módon ítélték meg a túlélés esélyeit. A nagyapa, aki sokat tett azért, hogy unokái megismerjék az őket körülvevő élettér adottságait, veszélyeit és az azokhoz való alkalmazkodást, ő volt a mentés egyik hajtó motorja. Nem adták fel és sikerrel jártak!
Négy fiatal élet megmenekült! Ebből a történetből a világ is sokat tanulhat. El kell juttatni a fiatalokhoz és nevelőikhez nem csak, mint könnyfakasztó sztorit, hanem azokat a tanulságokat is, amelyek a mai elkényelmesedett, a természet törvényeitől elszakadó világunkban egyre inkább feledésbe kerülnek. Egy-egy katasztrófa figyelmeztet csak rájuk, amikor sokszor a pánik lesz az úr. A pánik megöl, a mentális erő, a tudás és felkészülés segít a túlélésben az élet adta kisebb-nagyobb veszélyhetetekben.