Lassan tizenötödik éve, hogy ott áll ez a fából készült templom a domb tetején, Magyarföldön. Messze ellátni innen, de én leginkább visszarévedek, visszagondolok a kezdetekre, miközben az immáron évenként megrendezésre kerülő kulturális fesztivál műsorát élvezem. Ezek a rendezvények méltón illeszkednek a hely, a templomépítők által elképzelt szellemiségéhez –a genius locihoz. Bármely előadó produkcióját hallgatom, mind a szeretetről, az otthonhoz, a hazához való ragaszkodásról és első sorban az ehhez szükséges közösségi, emberek közötti összefogásról szól.
Mi másról is szólhatnának, hiszen a tájat uraló fatemplom akár ennek az üzenetnek, szellemiségnek az emlékműve is lehetne, hiszen több száz ember összefogása, munkája, anyagi és erkölcsi támogatása volt szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön. Igen, lehetne az összefogás, az összetartozás emlékműve, melynek üzenetét a helyi kis közösség őrizné, üzenetét fennen hirdetné. Miért kopott meg az idők során ez a szerep? Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, megjelennek emlékezetemben a képek a kezdetekről. Amikor ellátogatott hozzám a templomépítés gondolatát elindító kicsiny társaság és a támogatásomat kérte, nem kellett sokat győzködni, rövid idő alatt az álom megvalósításának kellős közepén találtam magam. Peregtek az események, folyt a munka, az akadályok arra valók voltak, hogy elhárítsuk őket. Emlékszem a csodálatos napnyugtára a dombtetőn, az alapfa letételének előestéjére, amikor felsétáltam inspirációt meríteni a másnapi beszédemhez. Ott találkoztam a juhait legeltető pásztorral és Gyuszi nevű kutyájával. Bibliai kép, amelynek mosolyra derítő mozzanata volt, hogy a pásztor üres sörösüvegét az alapba helyezte mementóként.
Egy év múlva már a heroikus munkával elkészült lenyűgöző építmény avatására készültünk, arra, hogy átadjuk a közösségnek, teljesítse azt a feladatát, melyet az alkotók széles közössége elhatározott: összetartás, kultúra, szakralitás, művészet, testvéri szeretet, hagyományőrzés… csakhogy a legfontosabbakat említsem.
Most ezekre az időkre gondolok vissza. Az évenként megrendezésre kerülő fesztivál három napját betöltő, áradó, minőségi kultúrán kívül mi valósult meg, mi maradt? A két esemény közti időben csend van, csak az ide-idelátogató turisták jelentenek eseményt a fatemplomban, csak az elszántabbak tudják megcsodálni belülről is az építményt, akiknek sikerül felkutatva a kulcsot ide bejutniuk. Ők láthatják a sok száz szöget, melynek fejébe a közreműködők neveinek monogramját vésték, Kossuth-és Munkácsy-díjas festőművészek alkotásait, egy idős házaspár adományából készült gyönyörű gránit oltárt és az időközben telepített faorgona sípjait, mely zeneszerszám az átadása óta nem igen szólalt meg. Hát valami megtört… Csend honol, a közösség teremtésére és a Teremtő dicsőítésére létesült építményben nincsenek események, nem jönnek össze az emberek, nem tartja össze az erre vágyó lelkeket. Hogy mi okozta a lendület megtörését, azt nehéz megfejteni. Az érdekek átcsoportosulása, a célok fókuszának irányváltása, intrika, széthúzás, vagy ezek összessége? Pedig az ide kötődő kis közösség ma is őrzi a lángot, szeretne tenni annak az érdekében, hogy a sok-sok erőfeszítéssel elkészült fatemplom ismét beteljesítse küldetését. Már tíz éve mi is építettünk egy házat a templom tövében, ez volt megírva számunkra…
Erről az útról, erről a küldetésről szólt az avatón elhangzott beszédem, melynek gondolatait az Adrián, egy vitorlás hajón gyűjtöttem össze, a természet, a szél és a víz hangjai inspiráltak.
Közreadom, álljon itt emlékeztetőül, talán felébresztik gondolatai azt a lángot, melyet az alkotóknak őrizni és tovább adni feladatául adatott.
A Templom köszöntése
Utazásaimból hazatérve, a határ átlépésekor – akár földön, akár vízen vagy levegőben érkezem – mindig Radnóti Miklós sorai jutnak eszemben:
„Nem tudom e táj másnak mit jelent, nekem szülőhazám…”
mondja a költő, majd folytatja
„Belőle nőttem én, mint fatörzsnek gyönge ága….”
Mindnyájan egy-egy terebélyes fatörzsnek új hajtásai vagyunk, mely szülőföldünk talajából nőtt ki.
-Templom -fatemplom-fatörzs-ágacska-hajtás-virág-magocska… Magocskák, melyek a mindent teremtő szeretetet hordozzák – ezek a szeretetben gyökeredző magocskák minden kezdetnek, az Életnek az alapjai!
Minden teremtésnek, alkotásnak a kezdete a pozitív gondolat, a szeretet.
E Templom megálmodóiban is először a pozitív, szeretetteljes gondolat fogant meg és terebélyesedett ki tetté. Ezek a szeretettel teli gondolatok rajzottak ki a környezetükbe – mint a fák, növények virágaiból a magok – és vontak be egyre több és több tetterőt a közvetlen környezetükben és szerte az országban.
Így lett e kezdetben a „magányos fából” „facsoport”, majd „erdő”, mely, mint erős hadsereg képes volt véghezvinni az alkotást.
A szeretetteljes Gondolatból elkészült
A TEMPLOM!
A FATEMPLOM építéséhez egy kisebb erdő adta testét. Falai hordozzák magukban a sok-sok szeretet magocskát, az alkotók hitét, melyek hiszem és vallom – további pozitív tettekre és alkotásokra ösztönzik majd szűkebb és távolabbi környezetüket egyaránt.
Magyarországra sokszor mondjuk – Kompország Nyugat és Kelet között. Ez a sokáig elszigetelt régió-az Őrség- különösen az.
Legyen ez az Ország – és ez a Régió – erős Sziget, mely erős talajban gyökeredző hagyományainkat, kultúránkat közvetíti.
És ezen a Szigeten, ebben a Régióban erős Bástya ez a Templom, mely jelképezi és hirdeti a nemzedékünkben rejlő sok-sok pozitív gondolatot és az alkotáshoz szükséges Tetterőt!
Sok erőt a folytatáshoz – köszönöm, hogy részt vehettem ebben az alkotásban!
Nem árt néha megállni és emlékezni, és az emlékezetből erőt meríteni az újrakezdéshez! Úgy legyen!