Mert miről is szólt a nyár Zamárdiban, gyermekkorunkban, a hatvanas években? Nappal a vízről, este pedig a kertmoziról –ha rossz idő volt, akkor mackóruhában valamelyikünk verandáján kártyacsatákról. De az igazi sztár a kertmozi volt. Már délután kettőkor oda kellett állni a sorba a jegyért. A baráti klikkjeinken belül váltottuk egymást. Itt aztán sok minden történt várakozás közben, szerelmek, barátságok szövődtek, vagy bomlottak fel. Kisebb csetepaték is kialakultak, ha valaki orvul előzni akart, vagy ha már látta Pesten a filmet, elmondta a legjobb poénokat, no meg a végét. Neki nem volt kegyelem, megbüntettük…
A mozi kezdetben a vasúton túl, a domb oldalában volt, ha elhúzott a gőzős, gonoszul a masiniszta beledudált a filmbe. Várni is kellett a vetítés közben néha, ha szomszéd faluból a szalaggal átszáguldó motoros futár nem ért át időben. De volt a széksorok mögött egy csodálatos bokros, fás rész – a „zöld páholy”, itt tanyáztunk, ha nem jutott már jegy, vagy a szüleinktől nem tudtuk kikunyerálni a jegy árát. Az idősebbek itt össze is tudta bújni, mi kuncogva figyeltük őket. Időnként érdekesebb volt, mint a film… Ez a romantika később, az üdülő övezetben megnyílt új moziban, már megszűnt, de a többi maradt.
A falu kertmozi sztárját Petőfinek hívtuk. Ő erre büszke volt. Kicsi gyér szakállával, sárgult fogai között egy Munkás cigi csikkjével, vedlett gyakorló ruhájában nappal a vasútról stráfkocsival szállította a vendégek csomagjait.
De este ő volt a mozi sztárja. Ott terpeszkedett az első sorban, mindig ugyanazon széken, középen, a két forintos helyen. Mindegy, milyen filmet adtak. Flegma mollyal méregette az ifjúságot. Ha nem kaptunk jegyet aznapra, megpróbáltuk megvesztegetni másnapra. Diszkrét volt, lehet, hogy valakinek sikerült…
Számunkra titokzatos kapcsolat fűzte össze a mozi igazi úrnőjével, Jucikával. Hiszen Petőfinek mindig volt jegye! Jucika volt a pénztáros. Tupir frizura, rezzegetett szempillák, minta Sajdik Ferenc rajza elevenedett volna meg. Megközelíthetetlen volt, ő volt a jegyek úrnője. Csak néhány kivételezett, zselézett hajú úriember tudott nála soron kívül jegyet kapni.
Ha siker koronázta várakozásunkat, rohantunk haza, gyors vacsora, felkaptuk a mackóruhát és rohantunk vissza, hogy elmerüljünk a filmek varázslatos világában. Akkor nem volt tevénk, a mozi volt a varázslat. Bud Spencer, Terence Hill, Tony Curtis, Alain Delon és társaik…
Ők és ezek az emlékek jelentek meg a szemem előtt, amikor Weiler Péter „Kertmozi” című festménye előtt álltam a boglári Kék kápolnában rendezett kiállításán. Ahogy körülnéztem, úgy láttam, hogy nem csak én révedtem vissza.