„Hazának hol hősökre, hol mártírokra van szüksége.”- ez volt az utolsó mondata az Aradon kivégzett tábornokok egyikének . Helytálltak, küzdöttek, vállalták sorsukat. Vállalták azt a feladatot mindhalálig, amit hazájuk, a magyar haza megkövetelt.
Igen, az a haza, mely közös volt számukra, függetlenül nemzetiségüktől. Magyar, német, osztrák, szerb vagy örmény gyökerek, de a közös haza a magyar volt. Hungarus-tudatúak voltak, mint az abban az időben, a 19. század közepén az itt élő népek többsége.
Ez a magyarság-tudat kovácsolta eggyé a függetlenségért való küzdelemben is a különböző nemzetiségeket. Csak így lehetett azt a heroikus küzdelmet elindítani, megvívni és a lehetőségek határáig kitartani, melyet csak a brutális túlerő tudta letörni. A közös hit, a közös értékek vallása szükséges mindenkor a nagy cselekedetek végrehajtásához, de a mindennapi értékek létrehozásához egyaránt.
Így volt ez akkor, 1948-49 sorsfordító idején és így van ez mai is. Ezt a tudatot támadják azok, akik ha ezt megrendítik, hatalmukat tudják kiterjeszteni a népek felett. Ez ellen támadt fel és fogott össze a soknemzetiségű, de hungarus-tudatú nép akkor.
Ez a közös értékekben való egyetértés, ez a közös tudat szükséges ma is.
Az örmény származású Kiss Ernő honvéd altábornagy utolsó mondata a bitófa alatt így hangzott:
„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Úgy legyen!