Február 11. A Kitörés napja. Kitörés? Ez már nem kitörés volt, csak egy kétségbe esett kísérlet a vasmarok szorításából való menekülésre. E mögött nem volt már ideológia, e mögött egy esztelen háborúba, végül is csapdába kényszerített, többségében „bakák” utolsó életösztöne volt. Ők fegyverrel a kézben megkísérelték, a gyors halált választották. Mögöttük a vasmarokban, az erőddé kinevezett várban százezer, többségében civil maradt. Velük maradtak, sorsukat megosztva orvosok, ápolók, önkéntesek, reménytelenül küzdve a megmaradt lakosság életben maradásáért, ápolva, operálva betegeket, sebesültek az utolsó percig. Őket többségükben sokkal borzalmasabb végzet ért utol. Nácik voltak? Dehogy-rémült emberek, a megszállók mindkét oldalát gyűlölve, rettegve. Emberek, akik a végsőkig kitartottak az orvosi-ápolói esküjük mellett, civilek, akik lehetőségeik szerint mentettek, segítettek, támogatták a rászorulókat – igazi nagybetűs EMBEREK!
Most kerültek kezemben gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzó helyettes özvegyének emlékiratai. Ez a visszaemlékezés dátumozva, napi szinten dokumentálja az árulásnak, esetenként az amatörizmusnak áldozatul esett kiugrási kísérlet részleteit, melyben ő maga is tevékenyen részvett, a budapesti zsidóság, antifasiszták megmentése érdekében folytatott helyenként heroikus küzdelmet. Részletes képet ad az ő ápolói, műtős asszisztensi munkájáról. Arról a széleskörű képzési programról, amely keretében a hozzá hasonló státuszú hölgyek ápolónők százait képezték ki, önmaguk pedig vállvetve vettek részt a betegek, sebesültek ellátásában, gyógyításában, ápolásában. Különösen megrázó a vári sziklakórházban folyó életmentő küzdelem bemutatása. Őt magát családjával együtt a németek elhurcolták, a többiek szinte az utolsó percig kitartottak, fegyvereik az orvosi eszközeik voltak. Többüket a műtő asztal, vagy betegágy mellett ért el a végzet. Nácik voltak? Nem, ők is nagyhatalmak, politikusok, történelmi és geopolitikai helyzetek áldozatai, akik ebben a vérzivatarban tették, amit tehettek, a humánum jegyében, önfeláldozóan végezték embermentő munkájukat
De igaz a mondás: „Vae victis”! Sajnos, ezeknek a mindennapi hősöknek nem igen állítanak emlékműveket, sőt, gyakran összemossák őket a nagypolitika igazi felelőseinek bűneivel. Pedig nekik nem bűneik, hanem mindennapi hőstetteik voltak. Hány család nem élhette volna túl ezeket a vérzivataros időket, hány család nem kapta volna vissza a fiát, az édesapát az önfeláldozó munkájuk nélkül.
Én ezen a napon rájuk emlékezek tisztelettel.