„Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni” felütésű hozzászólás hangzott el egy idős kortárs képzőművésztől. És hol? A nála egy korábbi képzőművész generáció tagjának, éppen annak születésének századik évfordulójára rendezett kiállításán.
A megszólalás teljes felütése nem csak az adott művészre, hanem általában az ötvenes-hatvanas években alkotó, az akkor létrehozott Művészeti Alapba belépőkre vonatkozott. Művészeti teljesítményüket negatívan, vagy jobb esetben lenézően értékelő, politikai kiállásukat illetve annak hiányát elitélő beszéd volt. Ezzel az általánosítással egyre másra találkozhatunk, a közelmúltban egyre népszerűbb, a műkincs piaccal foglalkozó televíziós műsorban is a szakértők az ebből a körből előkerülő műtárgyak alkotóit is kvázi az „alap művészeinek” aposztrofálják, némi negatív felhanggal.
Kik is ezek a művészek? Milyen generációt képviselnek? Hogyan kerültek ebbe a helyzetbe? Hogyan hatott a „mindenható” Alap, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja az életükre, a munkásságukra? Megannyi kérdés, melyek megválaszolása egyenként is külön elemzést érdemelne.
A második világháború után közép generációs és egész fiatal képzőművészek küzdöttek a gazdaságilag, politikailag megroppant, romjaiban heverő ország kihívásaival, saját életük egzisztenciális gondjaival. Sokan közülük megjárta a frontot, a fogolytáborokat, igazolniuk kellett múltjukat, meg kellett küzdeniük az új hatalom bizalmatlanságával. Nagy részüknek családjukról is gondoskodni kellett. A kialakult új rendszer, mint a gazdaság és társadalom egészét, úgy a művészeti szcéna irányítását is centralizálta. Szovjet mintára létrehozták 1952-ben a Képzőművészeti Alapot, az állami megrendelések tervszerű fejlesztésére, emellett pedig az alapba belépő művészeknek egy bizonyos megélhetési „segélyezést” biztosítani, mely nem volt elegendő biztos és megfelelő jövedelemnek. De nem volt más út, akik kívül próbáltak maradni, hamar „kmk”, közveszélyes munkakerülőként akár börtönbe is juthattak. Bizonyos mértékig be kellett állniuk a sorba, szállítaniuk kellett az előírt mennyiségű és témájú alkotásokat, melyek főként politika semleges csendéletek, idilli tájképek, a munkás életet idealizáltan bemutató művek voltak egyen keretben. Ennek eredményeként persze a minőség is megkérdőjelezhető volt a kötelező határidő, kvázi sorozatgyártás következtében. Több ezer tagja volt az alapnak, szinte valamennyi akkori neves művész is kénytelen, kelletlen belépett a szervezetbe, pld Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre és még sokan mások. Kiválóan örökíti meg ezt a folyamatot Bortnyik Sándor: Művészek bevonulása az Alapba című, 1959-ben készült festménye, mely Rembrandt Éjjeli őrjártának parafrázisa lehet.
Állami elvárások, egzisztenciális gondok, művészi ambíciók között vergődtek ezek a művészek, akik közül sokan ilyen körülmények között is világszínvonalú
alkotásokat hoztak létre úgy, hogy a nemzetközi szcénától teljesen elzárva alkottak. Nem volt internet, külföldi tv csatorna, sajtó, még a saját telefon is ritka kiváltság volt. Eközben ez a kör kiemelten megbízhatatlannak számított, így jelentős mértékben titkosszolgálati megfigyelés alatt álltak. Elég volt egy kisebb kisiklás, már a börtön fenyegetett, komoly esetekben példastatuálásként akár halálbüntetés is.
Ennek tükrében az őket követő úgynevezett avantgárd művészek korosztálya, 1956 után, főleg mára hetvenes években, az úgynevezett Aczél korszakban már kicsit szabadabb levegőt szívott. Lehetet lázadozni, ellenállózni, még egy-egy külföldi ösztöndíj is „leesett”. Kisiklásokért legfeljebb elhallgattatás, megjelenési lehetőség, esetleg egy-egy nap fogda, rendőri „dádá”.Művészi szabadságuk is kitágult, így jelentős, már a nemzetközi trendekben is mérhető alkotások is születhettek.
Míg a háború utáni években külföldön, Európa nyugati részén a képzőművészeti szcéna gyorsan virágzásnak indult, folytatásaként a békeidők trendjeinekaddig ez a folytonosság idehaza megszakadt. Ez a gyökeres társadalmi, politikai változás sújtotta a magyar háborút túlélő képzőművész generációt. Ennek tükrében kell megítélni és értékelni az utánuk jövő generációknak és a mai szcénának munkásságukat, életüket és az akkor született műveiket. Érteni, értékelni kell és nem leértékelni és elítélni az ebben a nehéz időkben élő generációt és az akkor született alkotásokat.