A balatoni nyaralót, a Házat, az unokám szavaival élve a „második otthonunkat” már a múlt hétvégén kitakarítottuk, elűztük a beköltözött pókcsaládokat szövevényes hálóikkal együtt, kiköltöztettük a sporteszközöket –egyszóval startra, szezon kész állapotba hoztuk. A kémény munka alatt nemigen volt kedvem nosztalgiázni.
A mostani, pünkösdi hétvégén már a kertkapun belépve megrohantak az emlékek. Talán az első kép, és egyben annak hiánya, hogy ilyenkor mindig édesapám, a „Papa” kezdetben sietve, majd az idő előrehaladtával egyre lassabban, botjára támaszkodva jött elénk – mindig széles mosollyal. Az ölelés után az első mondata szinte mindig ez volt: „volna egy kis harci feladat…”, azaz mit kell javítani, elhozni, vagy lenyírni, vagy megkapálni, azaz valami a ház körüli teendők soha ki nem fogyó tárából. Ennek hatására kicsit mindig felül kellett vizsgálni a pihenéssel kapcsolatos terveinket. De hát most sincs ez másként, csak most nem ösztökél más, csak a saját belátásunk.
Akkoriban, a „Papáék idejében”, gyerek zsivajtól volt hangos a kert, megérkeztünkkor több maszatos lurkó is szaladt felénk, ölelt át, sürgetett, hogy menjünk fürödni, labdázni, fagyizni, moziba… Egymás szavába vágva mesélték a heti élményeiket, közben kicsit félve pislogtak a nagyszülők felé, hogy felsorolják-e a „bűneiket”. Sosem tették. Majd beleestünk a bejárati út közepére épített, vízzel elárasztott homokvár labirintusába, melyben egy-két gyerkőc üldögélt hamiskásan mosolyogva. Átlagban nyolc gyerek-unokák és barátaik-töltötték itt a nyarakat, nőttek, erősödtek, telítődtek élményekkel. Okosodtak is, mert a Papa mesélt, mesélt, mesélt. A kicsiknek az Óperenciás tengeren és az üveghegyen túl élő királylányokról és királyfikról, a nagyobbaknak az élete eseményein át a történelemről.
A gyerekek szülei is rendre megjelentek, no meg várva- váratlanul mindig felbukkant egy-egy barát, ismerős. A régi, sokkal szűkösebb házban, de főleg a nagy asztalnál mindig jutott hely, harapni való. Emlékszem egyszer a Mamával a konyhában serénykedtünk, fasírtot készítettünk ebédre. Délidő volt, megcsikordult a kertkapu és két nem várt vendég érkezett. Anyám odaszólt hozzám: „tegyél még két zsemlét a keverékbe”. Így történt, nekik is jutott a finom a falatokból. Innen senki nem távozhatott éhesen! Apám többek között „csodálatos kenyérszaporító” címmel is illette Mamát.
Nagy csapatban vonultunk fürdeni a Balatonba, ahol komoly logisztikát igényelt, ki játszik a kicsikkel a sekély vízben, ki áldozza fel a vállát, bőrét a nagyobbacskák ugrálásának kedvéért és ki az, aki úszni megy a mélyvízbe a kamaszokkal, vállalva annak minden felelősségét.
Fürdés után vacsora, sok beszélgetés, majd kártya vagy esetenként mozi. Nem volt tv, nem voltak „kütyük” – de rengeteg móka, kacagás, az együttlét minden örömével.
Amikor a srácok elpihentek, mi is felkerekedtünk és elsétáltunk a Tölgyfába, találkozni a barátainkkal, meginni egy-egy sört, fröccsöt, meghányni-vetni az élet dolgait. Ezekkel a barátokkal együtt nőttünk fel, az ő gyerekeik pedig a mi gyerekeinkkel cseperedtek fel. Generációkon átívelő kapcsolatok szövődtek és szövődnek ma is.
A gyerekek felnőttek, már az unokáink is kamasz illetve felnőtt korba léptek, most mi lettünk a „Papák” és a „Mamák”.
A kert és a ház csendes, hiányzik a gyerekzsivaj. Most mi lessük-várjuk, mikor nyílik a kertkapu.