A közmondás a korsót emlegeti, ami addig jár a kútra, amíg el nem törik. Mi is és sok más műgyűjtő barátunk is addig járt a „kútra”, a művészetek kútjára, amíg ha nem is tört el, de beleesett és annak örvénye végképp beszippantotta.
Nálunk ez a járogatás immáron harmincöt éve kezdődött és az a bizonyos kút a Dunakanyar menti Zebegény volt, azon belül is Szőnyi István valamikori otthona. A ház miliője, a mester itt őrzött alkotásai, műterme, festőszerszámai megbabonáztak minket. A kert, a benne álló, sok-sok festményen megörökített „fehér pad”, a ház mögötti domboldalról a Dunára nyíló panoráma pedig elvarázsolt.
Itt találkoztunk akkor még a faluban élő, alkotó Kórusz József festőművésszel, aki Szőnyi tanítványaként nem csak maga is alkotott, hanem gondozta is a hagyatékot, mivel a mester lánya akkor még Rómában élt. Kórusz vezette a szabadiskolát, és a legfontosabb, hogy tovább vitte azt a művészi és művészpedagógusi szellemiséget és technikát, melyet Szőnyi teremtett és képviselt
Egyre gyakrabban látogattunk ide, lassan barátság szövődött köztünk Kórusz Jóskával. Rengeteg történetet mesélt a Mesterről, így nevezte, hiszen a tanítványa volt. Elbeszélései nyomán megelevenedtek előttünk a zebegényi nyarak, az itt István napkor és azon kívül is rendszeresen összegyűlt kiváló művész barátok, mint Berény Róbert, Aba-Novák Vilmos, Elekfy Jenő, Vass Elemér és többen a Gresham kör tagjaiból.
A táj, a ház, a család, a történetekben szereplő jelenetek egyre másra megjelentek a művész alkotásain. Egyre több művét ismertük meg, egyre többet olvastunk róla és az akkori társaságról, ismertük meg azt a virtuóz technikát, mellyel alkotott. Szőnyi István és a Zebegényi ház a hozzá kötődő történetekkel lett számunkra az a bizonyos kút, a képzőművészet kútja, mely beszippantott, ahonnan a műgyűjtésünk visszafordíthatatlanul elindult.
Szőnyi és körének művészete jelentik nekünk az origót, képezi gyűjtésünk alapjait.
Rendszeresen visszajárunk Zebegénybe, lehetőség szerint nem hagyunk ki egyetlen Szőnyi tárlatot sem, figyelemmel kísérjük a művek műtárgy piaci mozgását.
Így volt ez most is, mikor értesültünk a Vigadóban rendezett Szőnyi kiállításról. Nem is figyeltünk a tárlat címére, mikor a terembe beléptünk, szembesültünk azzal, hogy itt most visszatértünk az origóhoz. „Az ajtón túl”-ez szerepelt a plakáton. Ahogy többször körbesétáltunk az alkotások között, rádöbbentünk, hogy ismét abba az intim szférába kerültünk, ami az első, a művész zebegényi házában tett látogatáskor fogadott és beszippantott. A művek varázslata ismét magával ragadott és megerősített minket az origó kiválasztásába. Hazatértünk