Egy erdőszéli ház teraszán ülve élveztük a langyos őszi estét, hallgattuk a nászukat ülő szarvasok egymással versengő hangját, iszogattunk finom borokat. Előtte délután a felettünk lévő dombon álló templomban a hálaadó misén megáldották a lelkészek a terményt és az érte dolgozó, izzadó embereket.
Igazi béke honolt a tájon, felettünk ragyogtak a csillagok. Mintha csak ezt a békét akarták volna megzavarni, hatalmas méretű, lódarázs rajok lepték meg a társaságot. Előkerült minden, légycsapó, rovarirtó spray – semmi sem segített. A varázsnak vége volt, a társaság felbomlott, de előtte elhatározták, hogy másnap ellentámadásba lendülnek, megtalálják és lerombolják a lódarazsak fészkét.
Délelőtt összeült a haditanács, mi legyen a stratégia. A felderítők meg is találták egy odvas fában a fészket, már csak a módszert, az eszközöket és az összehangolt támadást kellett megtervezni. Végül is benzin, gyufa, balta és vízsugár mellett döntöttek. A támadó sort a férfiak vezették, őket követte egy hatéves kis huszár, az utóvédet a nők alkották vizes tömlővel biztosítva az akciót.
A módszer hatékonynak bizonyult, és amikor a tűz elaludt, a baltával megnyitva a fészket hihetetlen látvány tárult elénk. Százszámra a kikelésre váró bábok, a hatalmas királynő. Egyrészt szánalommal néztük az elpusztított életeket, másrészt elborzadtunk, hogy milyen támadásokat és pusztításokat hajtottak volna végre, ha életre kelnek. Emberben, állatban, a pár órával korábban megáldott és a még növekedés alatt lévő terményben, mely sok-sok ember munkájának volt gyümölcse.
Az élet örök dilemmája. Pusztítani, hogy a többi élhessen. Hol van az igazság, ki szabja meg a prioritást. Ezekkel a kérdésekkel képletesen is igazi darázsfészekbe lehet nyúlni. Ahány vélemény, annyi féle vélt vagy valós igazság.
A délutáni istentiszteleten az hangzott el, hogy ugyan a magot az ember veti el, de fejlődését és annak sorsát a Teremtő határozza meg. Bízzuk tehát a kérdés eldöntést reá.