„Azt hittem, ezen már túlléptünk, azt hittem, megértik, hiszen már elég nagyok! Miért eszik a lelkemet?” Ingerültséggel vegyes kesergés, lelkiismeret furdalással keverve hullámzik a menedzserasszony fejében, miközben a feltorlódott e-mailek között próbál rendet vágni a „fontos – sürgős, nem fontos – nem sürgős” elvek szerint.
Csak az imént csörrent meg a mobilja és elhangzott a jól ismert kérdés ifjabb gyermeke szájából: Mit eszünk vacsorára? A válasza egy ingerült felcsattanás volt: „Nyissátok ki a hűtőt, pár napja teleraktam, vagy ott a pénz a fiókban, menjetek le a boltba, de most hagyjatok, nem érek rá, majd este beszélünk!”
De ahogy ezt kimondta és kinyomta a telefont, már hiába meredt tovább a képernyőre, nem tudott koncentrálni. Régi emlékképek villództak a lelki szemei előtt. Futás a bölcsibe, futás az oviba. „Jaj, csak ma ne lázasodjon be, nagyon fontos tárgyalásom lesz.” Aztán fogadóóra a suliban. A mindig morcos tanító néni szemrehányásait hallgatva, végül csak azt tudta magyarázkodva kibökni: „Higgye el, én és a férjem mindig készültünk az órákra… Nem vagyok ugyan Pulitzer-díjas író, de a gyerek segítségemmel írt fogalmazása csak többet érdemelt volna, mint azt a lesújtó értékelést, hogy fércmű!” Külföldi utazás előtt csomagolva az egyik előkészített bőrönd furcsán domborodott, nyöszörgött és kacarászott. Kinyitva a cipzárt, a kicsi bohókás feje bukkant elő: „Mama, én már be vagyok pakolva, kérlek, vigyél magaddal, hidd el, jó leszek!” Egyszer egy orvul támadó influenza ledöntötte majd’ két hétre a lábáról, hosszúra nyúlt otthoni lábadozással. Mikor már a munkába való visszatérésre készülődött, a fiúk felváltva tukmálták rá a lázmérőt, és mikor már nem kúszott a higanyszál 37 fok fölé, az egyik szomorúan megkérdezte: „Mama, mikor leszel megint beteg, mert olyan jó, hogy itthon vagy?”
Sok hasonló emlék rohanta meg. Édes-vidám és szomorkás jelenetek, telis-tele azzal a libikóka játékkal, hogyan egyensúlyozzon az anyai és a vezetői lét között. Eddig úgy gondolta, elég jól sikerült, kisebb döccenőkkel ugyan, de egybetartva a családot. Már megnőttek, úgy gondolta, elég önállóak egy vacsora önálló elköltéshez, de úgy látszik, mégsem. Még mindig távirányítóval rángatják a szoknyáját. „Hát, ha ez a helyzet, akkor mára kapcsoljuk ki a számítógépet – irány haza, hogy a libikókát újra egyensúlyi állapotba helyezzük.”
Nyitja otthon az ajtót, szalad feléje a két fiú, átölelik. „Mit ettetek vacsorára? – kérdezi. „Hogy mit? Bankot, mint szoktunk” – válaszolják nevetve. „De azért hagytunk neked is valamit!” Az asztal közepén, a tálon ott volt a meglepetés, egy torta, rajta a bank logója, és felcsendült a „Boldog szülinapot!” dal.
Jaj, Istenem, ezt is elfelejtettem – de ők nem! Összekapaszkodnak, könnyezve, nevetve. A libikóka újra egyensúlyba került.