Őrségi kis falu. Egyre kisebb. Az öregek sorra kihalnak, aki marad, és még bírja magát, eljár dolgozni. A kertekben nem kapirgál csirke, az ólban nem röfög malac, az istállóban nincs ló-marha. Régen volt, csak hát az a fránya kuláktalanítás, téeszesítés.. De hát most nem erről szól a történet.
Az elhagyott házakba városi emberek költöznek sorra, pihenni vagy hosszútávra letelepedni. Van közöttük orvos, tanár, művész, sok féle, sokfelől jött ember. Egy a közös bennük, a természet és a hagyományok szeretete. Így aztán télidőben keresik azt, amit valamikor még a falun élő nagyszüleiknél láttak. A disznóvágást, kolbász-hurkatöltést. Leginkább annak hangulatát. A készülődést, a tervezést, a jó kedvű csapat munkát, végül a kóstolást. Persze a termék is fontos, de főleg az az érzés, hogy ezt mi, közösen csináltuk.
Hiába keresték ezt a rituálét az újonnan jöttek ebben a kicsinyke, festői faluban, már nem találták. A kérdésre a még itt maradottak azt válaszolták, hogy minek, ott a Spar, ott lehet venni, nem kell fáradni, az is megteszi. Persze ilyen és ehhez hasonló választ városi barátaiktól is kaptak az ide „bebírók”. Minek vesződtök, hát nem pihenni mentek ilyen messzire? Adjátok hozzá a benzinpénzt, meglátjátok, nem éri meg.
A kemény mag nem volt eltántorítható attól az elhatározástól, hogy saját kezűleg kolbász fognak készíteni. Pár évvel ezelőtt elindult a tervezés, több fázisban a megvalósítás. A legfontosabb volt a nyomozás a „legfinomabb kolbász recept” után. Nem volt könnyű feladat, sokat, sok félét kellett kóstolni, és amikor megtalálták azt az íz világot, amit a kicsiny zsűri elfogadott, a receptet meg is kellett szerezni. Mert az sem volt könnyű feladat volt, általában az ilyen csoda recepteket titok övezi, de aztán némi csalárdsággal sikerült megszerezni. Némi vörösbor és jóféle őrségi pálinka elfogyasztása után az egyik művész barát csak-csak elárulta. Ára az volt, hogy ne csak kóstolót kapjon, hanem részese is lehessen a kolbászkészítés rituáléjának. Hiszen az egészben ez a lényeg…
Ezután megtörtént a szereposztás. Ki szerzi be a különféle húsokat, ki a fűszereket, ki szervezi meg a füstölést, hol akasztják fel szikkadni, milyen belet, kötöző eszközt használjanak… És persze kell teknő, daráló, töltő. A végén már olyan eszközparkot raktak össze, hogy akár egy kisebb húsüzemet lehetne alapítani. Nagy újítást és minőségi ugrást jelentett, amikor az egyik jó barát, aki innen kétszáz kilométerre a halgazdasága mellett vizibivalyokat is tenyészt, felajánlotta, hogy vág nekik egy bivaly borjút, próbálják ki a sertéshús mellé a töltelékbe keverni. Na, ez újabb logisztikai lépést hozott. A derék halászok egy nappal előbb kilőtték a bivalyt, megnyúzták, feldarabolták, egy csapattag pedig félúton az Őrség felé már vitte is tovább.
A technológia évről évre fejlődött, a társaság egyre jobban összecsiszolódott. A munka jókedvűen folyik, a gyomrok nem maradnak üresen, a torkok sem szárazon. A kisegítők gondoskodnak az ellátásról. Töltött káposzta, tavalyról hurka, frissen sült bivaly hús, és persze fröccs, és őrségi pálinka.
Egy-egy helyi őslakos szomszéd kíváncsian betér, hümmög, kóstolgatja a keveréket, mikor kérdezik a véleményét, csak a fejét ingatja, „nem illik beleszólni a háziak munkájába”. Nem is szólnak bele, de a kínálást és majd később a kóstolót is örömmel elfogadják. Segítenek is, ahol lehet, a kolbászok, szalámik akasztgatásában, a húsz kilométerre fekvő városban lévő füstölőből való oda-vissza szállításban. Persze abban a füstölőben még jófajta pálinka is kerül az asztalra…
Amikor pedig elkészül a nagy mű, az ínycsiklandozó illatokat árasztó rudak felkerülnek az akasztóra, fénykép is készül minden évben. A szomszédok is ott feszítenek büszkén. Számukra is nagy élmény az évről évre, már hagyományként ismétlődő kolbászkészítés. Visszahozza gyermekkori élményeiket, amikor még a faluban is élet volt, amiben beletartoztak ezek a téli rituálék is.
Az egyik fénykép Bereczi Kata festőművész barátunkat, vidéki lányként megihlette a szalámik alatt vigyázban pózoló szomszédok képe és megörökítette egy alkotásán. Így részévé válnak a kortársművészeti szcénának is.